TÍZ!

A rothadó vér szaga éhgyomorra különösen pusztító volt. Hogy ne szédüljek le a lépcsőn, kezemet a pince nyirkos kőfalának támasztottam. Aron kérdőn nézett fel rám, megráztam a fejemet. Nyilván nem hitt nekem, különösebben meggyőző sem voltam, de többet most úgysem tehetett, egy rendőrségi helyszínelésbe ez volt a legárnyaltabb magánélet, ami belefért.

Magamra rángatott magabiztosságom azonban csak addig tartott, amíg az utolsó lépcsőfokról is leléptem, és megláttam Thabita fél pár csizmáját a földön. A Safelli tévé üdvöskéjének néhány nappal korábban megcsodált, méregdrága bőr lábbelije kinyúlva feküdt a pince koszos, döngölt padlóján, mint egy gerincétől megfosztott mókus.

Ez csak véletlen egybeesés lehet! – kapcsoltam azonnal hárító üzemmódba, de hiába áltattam magam, a kép egyértelmű volt úgy is, hogy mindössze deréktól lefelé tárult fel a látvány. Csak Thabita egyik lábáról került le a csizma, a nadrágot és az alsóneműt pedig éles késsel hasította ketté a gyilkos, mielőtt az egyik oldalról letépte.

Fojtón égette a légcsövemet a pince véres-dohos levegője, a légszomj már a koponyámat feszítette, de akkor is látnom kellett az egész „művet”. Lassan közelebb sétáltam, egészen addig, amíg a guggolva dolgozó helyszínelő takarásából feltárult minden. Az elvágott torkú, és a valószínűleg lassan kivéreztetett Thabita.

De Thabita nem volt prosti, mint a két másik nő! Nem állt össze a kép. A korábbi áldozatok a testükből éltek, és egy kútban találtam meg őket.

De Thabitát ismertem! – futott át az agyamon a kínzó válasz. A feljárathoz botorkáltam. Az első fokban elakadt a lábam, és a kriptai csendben bántóan hangosan csattan a tenyerem a kőlépcsőn. Mély levegő, nem pánikol! – mantráztam magamban, miközben megpróbáltam a lehető legelegánsabban feltápászkodni. A szemem előtt lassan fakultak a színek.

– Semmi gond – lépett mellém Aron, a könyököm alá nyúlt és felsegített. Az arcom tűzbe borult.

– Köszönöm – hajtottam le a fejemet, és némán lépdeltünk, mint egy gyászmenet résztvevői, amíg ki nem értünk a Safelli Televízió épületéből.

A jeges februári levegő belém mart.

– Mit akar tőlem? – a hangom, mint egy kölyökkutya nyüszítése, úgy tört elő. Aron arcára szinte felsimult a bőr.

– Kérlek, ne kombinálj! Még semmi sem biztos.

A hajamat téptem végtelen higgadtságától. Mindig.

– Mi nem biztos? Valami rohadt, beteg állat nőket gyilkolászik, és közben engem zaklat vele.

– Először is nem zaklat, másodszor pedig korántsem biztos, hogy Thabitát is ugyanaz ölte meg, mint aki a két a prostituáltat.

Ellöktem magamtól, és két lépést hátráltam.

– Most ugye teljesen hülyének nézel engem? Te vagy a rendőr, tehát kizárt, hogy nem láttad, amit én…

– Danielle, higgadj már le, és nagyon kérlek, ne az utca közepén ordítsd közhírré, hogy mi a fene történt itt!

Ma már másodszor égtem saját magam miatt. Mint egy harcba induló boxoló forgattam meg a fejemet és a vállamat, majd felnéztem a kétemeletes épületre. A homlokzatról gyászosan pergett az elszürkült vakolat, a fehér alapon kék betűs fémtáblát alaposan megcsócsálta a rozsda, bár annyira nem alaposan, hogy a feliratot is bekebelezze: Safelli Televízió – hirdették büszkén a cikornyás betűk. A metsző téli napfény rosszul állt nekik, az éles kontraszt csak még jobban kiemelte az egész kopottságát.

Rohadt dolog lehet egy ilyen lepusztult épületben meghalni – futott át az agyamon. Nem mintha bárhol máshol jobb lenne sokkolóval megbénítva, elvágott torokkal várni a halált, miközben a gyilkosod önfeledten teszi rajtad a dolgát.

Kirázott a hideg, ahogy a garatomra felfutó, keserű epeízt megéreztem.

– Bocs – vettem vissza a hangerőből, de nem hátráltam. – Aron, tudom, hogy te is pontosan tisztában vagy vele, a gyilkos egy és ugyanaz! És igen, Thabita kivégzéséről valóban nem kaptam levelet, de ismertem őt. Safell túl kicsi ahhoz, hogy az újságírók ne kerüljenek napi kapcsolatba egymással.

– Úgy érzem, ebben a történetben egy kicsit túldimenzionálod a szerepedet – a válasz halk volt és hamis. Kifújtam a csatalevegőt, majd némán sarkon fordultam. Mindig is gyűlöltem, ha szemembe hazudtak.

***

A regényt az Aranymosás Irodalmi Magazin pályázatára küldtem be, így az első részletet a kiadó oldalán, ide kattintva tudod elolvasni!

admin

You might also like

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük