A gyertyagyújtás az emléké, de az emlékezés a mindennapoké.

Tegnap este kibontottuk a befőttet, az utolsót, amit az a gondos kéz készített nekünk még a nyáron. Ma pedig gyertyát gyújtottunk az emlékére, érte és minden szerettünkért, akik nem csak egy lángban, befőttben, hanem érzésekben, illatokban, a szeretetünkben és egy kicsit a mi életünkben élnek tovább.

Egészen kicsi gyermekkoromból csak a temetői fényekre emlékszem. A sötétségben táncoló, hullámzó fényekre, amelyek őszinte csodálattal töltöttek el, bűvöltek és vonzották a szememet. Egyszer azt találtam mondani, hogy nagyon szép. A halál? – rökönyödtek meg a felnőttek, és én nem értettem őket.

Aztán életemben először álltam sírnál, és fájt. Akkor még nyár volt, de abban az évben is elérkezett a halottak napja, és én már nem láttam úgy táncolni, hullámozni a gyertyák, mécsesek lángját. Már egészen más volt meggyújtani a fénybe borult temetőben az én gyertyámat.

Néhány évvel később elment egy barát, és eljött a pillanat, hogy nem volt nevetséges a felnőtt elhomályosult tekintete sem. Pedig gyerek voltam még, de már én is gyászoltam, úgy igazán, és azóta sem tudok annál a sírnál könny nélkül emlékezni.

A teljes írást ide kattintva, az fmc.hu oldalán tudod elolvasni!

admin

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük