A gyerekkorból alig kilépve nekivágni a világnak: merészség. Idegen országban felépíteni egy vállalatot: tehetség. Hazatérni a gyermekkor helyszínére és ott megvalósítani egy álmot: hazaszeretet, amihez ember kell. A Molnár Borház története erről szól.
Az, hogy valaki az 1970-es években nekivágott a világnak, talán nem volt olyan egyedi eset. Molnár Pál 19 évesen választotta Svájcot, ahol gépészeti vállalatot épített fel és vezetett 38 éven keresztül. Két éve azonban eladta a cégét és megvalósította az álmát: visszatért a móri lankákhoz, a szőlőkhöz és a borhoz. Persze a Paulus borok, a Molnár Borház és a Bormúzeum étterem története ennél azért kicsit összetettebb.
„Móri születésű vagyok, hatéves koromig a nagyszüleimnél nevelkedtem itt Móron, majd Székesfehérváron jártam iskolába – meséli mosolyogva Molnár Pál, aki ahogy beviharozott az általa irányított Bormúzeum étterembe, lendületével és derűjével meg is töltötte azt. – A Bormúzeum gyermekkorom emléke, nagyapám, édesapám is borozott itt, és engem, mint kölyköt hoztak magukkal. Szerintem a szőlő, a bor egy vírus, amit megkaptam már gyerekkoromban, valószínűleg a bölcsőben. Édesanyám ágán az összes rokonnak volt szőlője, gyakorlatilag a tőkék között nőttem fel. A nagyapámnak volt egy biciklije, az volt a vagyona. Az egyik kormányra akasztotta a három liter demizson vizet, a másikra a három liter demizson bort, engem a mama hátára kötöttek, így mentünk dolgozni. Estére persze elfogyott a víz is meg a bor is. Alig egy hónapos voltam, amikor már engem is vittek ki a szőlőbe, a hintaruhában felakasztottak a barackfára vagy mandulafára, és a szél elringatott. Ha pedig éhes, szomjas voltam, akkor kaptam a mamától egy kis anyatejet, úgyhogy egészen biztosan már az anyatejemben is volt egy kis ezerjó.”
Az interjú folytatását az fmc.hu oldalon, ide kattintva tudod elolvasni.
