A gyerekkorból alig kilépve nekivágni a világnak: merészség. Idegen országban felépíteni egy vállalatot: tehetség. Hazatérni a gyermekkor helyszínére és ott megvalósítani egy álmot: hazaszeretet, amihez ember kell. A Molnár Borház története erről szól.

Az, hogy valaki az 1970-es években nekivágott a világnak, talán nem volt olyan egyedi eset. Molnár Pál 19 évesen választotta Svájcot, ahol gépészeti vállalatot épített fel és vezetett 38 éven keresztül. Két éve azonban eladta a cégét és megvalósította az álmát: visszatért a móri lankákhoz, a szőlőkhöz és a borhoz. Persze a Paulus borok, a Molnár Borház és a Bormúzeum étterem története ennél azért kicsit összetettebb.

„Móri születésű vagyok, hatéves koromig a nagyszüleimnél nevelkedtem itt Móron, majd Székesfehérváron jártam iskolába – meséli mosolyogva Molnár Pál, aki ahogy beviharozott az általa irányított Bormúzeum étterembe, lendületével és derűjével meg is töltötte azt. – A Bormúzeum gyermekkorom emléke, nagyapám, édesapám is borozott itt, és engem, mint kölyköt hoztak magukkal. Szerintem a szőlő, a bor egy vírus, amit megkaptam már gyerekkoromban, valószínűleg a bölcsőben. Édesanyám ágán az összes rokonnak volt szőlője, gyakorlatilag a tőkék között nőttem fel. A nagyapámnak volt egy biciklije, az volt a vagyona. Az egyik kormányra akasztotta a három liter demizson vizet, a másikra a három liter demizson bort, engem a mama hátára kötöttek, így mentünk dolgozni. Estére persze elfogyott a víz is meg a bor is. Alig egy hónapos voltam, amikor már engem is vittek ki a szőlőbe, a hintaruhában felakasztottak a barackfára vagy mandulafára, és a szél elringatott. Ha pedig éhes, szomjas voltam, akkor kaptam a mamától egy kis anyatejet, úgyhogy egészen biztosan már az anyatejemben is volt egy kis ezerjó.”

Az interjú folytatását az fmc.hu oldalon, ide kattintva tudod elolvasni.

admin

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük