Másodszori próbálkozásra sikerült megugranom az Aranymosás Irodalmi Magazin pályázatának első szintjét. Ez talán az eddigi egyik legfontosabb visszajelzés, amit kaptam az írásaimmal kapcsolatban.

Valamikor a harmincat betöltve kezdtem el papírra, pontosabban képernyőre vetni azokat az agymenéseimet, amik nem a munkámmal voltak kapcsolatosak. Ugyan előtte is előfordult, hogy megnyitottam egy word-dokumentumot, pötyögtem néhány sort, de mindig a kukában landolt az egész. Úgy voltam vele: hogy jövök én ahhoz, hogy leírjam a gondolataimat, történeteimet, ötleteimet, hiszen előttem annyian megtették, ráadásul olyan színvonalon, hogy maximum jelenthetek.

Aztán első gyermekem, Zsigmond születését követően, túl a vérzivataros kezdőhetek után, amikor már ebédet kísérő szieszta stabillá vált, egyszer csak leültem és elkezdtem írni. Mondanom sem kell, egészen pocsék dolgokat produkáltam, de az első regényem megírása megadta azt a magabiztosságot, hogy meg tudom csinálni. Tényleg szuper érzés volt.

A második történetemmel 2013-ban már beneveztem az Aranymosás akkori pályázatára.  Az első körben elbuktam. (Mostanában beleolvastam abba az írásba, és tökéletesen értem miért.) Borzasztó csalódás volt, hiszen azt hittem: na, ez igen! Viszont ennek hatására elkezdtem képezni magam. Olyan kifejezésekkel, és persze a mögöttük álló tartalommal ismerkedtem meg, mint például a nyelvi szint, dramaturgia, horog vagy plot pont.

Újra nekifutottam, és elkezdtem írni a Műsorszünetet. Nagyjából a háromnegyedénél jártam, amikor éppen a dramaturgia kapcsán Varga Bea atomjaira kapta szét a sztorit. Azonnal megtalálta a gyenge láncszemet, és én még csak nem is tudtam mit mondani, hiszen pontosan éreztem, hogy ott hiba van, de reménykedtem, hogy másnak nem annyira tűnik fel. Vicces önáltatás volt.

Vettem egy nagy levegőt, és a történet, valamint néhány szereplő új alapokat kapott, de sokáig nem mozdult tovább az első tízezer karaktertől. Új munka, új kihívások érkeztek, a Műsorszünet! pedig pihent. Közben a kiadó ősszel újra kiírta az Aranymosás pályázatot, úgyhogy ismét elővettem a regényt, majd nehéz szívvel bezártam. Néhány héten keresztül nagyjából minden nap.

November elsején aztán arra ébredtem: kizárt dolog, hogy nélkülem startoljon el a 2017-es pályázat!  Úgyhogy kitűztem magamnak a határidőket, majd őrült klaviatúrapüfölésbe kezdtem. Szerencsére több jelentet át tudtam menteni az első kéziratból, és volt lehetőségem, időm írni, úgyhogy gyorsan haladtam, sikerült a határidőket tartani.

Hálás vagyok azoknak a kedves barátaimnak/ismerőseimnek is, akik villámtempóban rágták át magukat a történeten, és írtak véleményt. Végén csak összeállt a pályázati anyag, és az utolsó pillanatokban elküldtem. Van egy kis hiányérzetem, mert a bétázásra nem maradt idő, úgyhogy biztosan bőven van benne khmkhm…

Január 15-től március 28-ig pedig szorongtam, izgultam. Hol úgy voltam vele, hogy ezt nekem már simán hoznom kell, hol úgy, hogy úgysem sikerül most sem. Azt az egyet azonban biztosan tudtam: ha ennyi idő, energia, tanulás ráfordításával sem tudtam elérni arra a nyelvi szintre, ami minimálisan kell az első fordulón való túljutáshoz, akkor be kell látnom, nincs létjogosultságom ezen a pályán.

És sikerült! Örült jó érzés volt látni, hogy megugrottam, és kint van az Aranymosás oldalán az első részlet. Tudom, ez még korántsem jelent semmit. Simán elbukhatok már az első lektori szinten, de nekem ez így is megnyugtató bizonyosság, van értelme annak, amit ráadásul imádok: írni, írni, írni.

Most már nem izgulok, legfeljebb egy halvány drukk van bennem, jó lenne nyomtatásban látni a Műsorszünet! történetét, hiszen mind azért írunk, ez a legfőbb célunk, vágyunk. De bármi is lesz a regény sorsa, ami innen jön, az nekem már jutalomjáték.

A Műsorszünet! első részletet ide kattintva tudod elolvasni!

admin

You might also like

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük